Útban a kiegyensúlyozottság felé
Edina vagyok, kislányom, Emília 15 hónapos. Szeretném elmesélni nektek, hogy hogyan sikerült szorongásomat, pánikbetegségemet legyőznöm, és elindulni egy új úton, anyaként.
Mielőtt Emi megszületett, nagyon sokat dolgoztam. Volt, hogy egyszerre három munkahelyem volt, az állandó mellett tanácsadóként, hétvégente pedig főiskolán óraadóként működtem. Sőt, még önkénteskedtem is mellette. Általában véve keveset pihentem, a kikapcsolódást a koncertre járás, baráti találkozók, társasjáték partyk és a sport jelentette.
Edina vagyok, kislányom, Emília 15 hónapos. Szeretném elmesélni nektek, hogy hogyan sikerült szorongásomat, pánikbetegségemet legyőznöm, és elindulni egy új úton, anyaként.
Mielőtt Emi megszületett, nagyon sokat dolgoztam. Volt, hogy egyszerre három munkahelyem volt, az állandó mellett tanácsadóként, hétvégente pedig főiskolán óraadóként működtem. Sőt, még önkénteskedtem is mellette. Általában véve keveset pihentem, a kikapcsolódást a koncertre járás, baráti találkozók, társasjáték partyk és a sport jelentette.
Nagyon értettem ahhoz, amit csinálok. Emi születése előtt részlegvezetői pozícióban dolgoztam, minden problémával engem kerestek meg, ezt még élveztem is. A túlhajszoltság miatt azonban három szorongós, pánikbeteg időszakom is volt: az első még az egyetem végén, amikor első munkahelyemen dolgoztam, a második az esküvőnk előtt, a harmadik pedig kb. egy évvel kislányom születése előtt kezdődött. A pánikrohamok a tipikus tünetsorral jelentkeztek: izzadás, hőhullám, légszomj, ájulásérzés, „most meghalok” érzés. Volt olyan két hetem, amikor a lakásból alig mertem kitenni a lábamat.
Tudtam, hogy valamit változtatnom kell: kevesebbet hajtani, dolgozni, többet pihenni – egyszerűen hangzott, bár nekem nem volt az. Már lassan 2 éve szerettünk volna babát, úgy gondoltam, fékezésre van szükség ahhoz is, hogy Ő jöjjön.
Tudatosan kezdtem el az időmet beosztani. Megtanultam delegálni a feladatokat, még ha több időbe is telt, megtanítottam másoknak a munkafolyamatot, így később már csak ellenőrizni kellett. Lett egy jó is csapatom. A pszichiáteremhez folyamatosan jártam. Amikor megtudtam, hogy babát várunk, még inkább próbáltam lassítani. Találtam egy hobbit, ami igazán kikapcsol: ekkor kezdtem el horgolni. A munkahelyemen kértem, hogy két napot dolgozhassak itthonról. Beleegyztek. Az utolsó igazi pánikrohamom a terhesség 4. hónapjában volt. Mivel a munkahelyen szükség volt rám, táppénzre nem mentem, de a szülés előtti utolsó hónapban már nem dolgoztam, készültem a kicsi jövetelére. Már a várandósság alatt eldöntöttem, hogy kötődően szeretném nevelni, gondoltam, hogy ehhez jó nagy türelem és lazaság is kell, így elkezdtem megtanulni lazulni, relaxálni. Mindenképp természetes szülést szerettem volna, kaptam a pszichiáteremtől papírt, hogy rendben van. 2013 októberében meg is született Emi.
Az első héten férjem, második héten anyukám volt velünk itthon, segítettek. Nagyon jó volt, hogy nem kellett dolgoznom, a sok szellemi munka után a babázás kikapcsolódás volt számomra. Nálunk is voltak kezdeti nehézségek, főként a szoptatással. Nagyon sok türelem, kitartás kellett, de csak beállt a rendszer, és van egy jelenleg is igény szerint szoptatott babám. A kicsi nagyon mozgékony, energiabombam, igazi többemberes baba, aludni nem szeret, három óránál többet nem nagyon alszunk egyhuzamban azóta sem. Már kicsi korában (3-4 hónaposan) elkezdtünk közösségbe járni (Ringató foglalkozásra, hordozós fitnessre, horgoló körre, kötődő körre), láthatóan nagyon jól érzi magát a többi gyerek között.
A szorongásom Emi mellett nem szűnt meg egyből, de mindig emlékeztetem magam, ha előjön, hogy már rá is kell vigyáznom, és ezzel tudom kezelni, így már egyáltalán nem jelent problémát, hogy sokat járunk ide-oda, programokra.
Számítottam rá, hogy a cégtől amint lehet, keresni fognak, hogy menjek vissza dolgozni. Emi 10 hónapos volt, amikor az első telefont kaptam: szükségük van rám. Egy éves korában úgy döntöttem, hogy heti 20 órában, kötetlen munkaidőben, kizárólagosan itthonról, jobb fizetéssel visszatérek. A cégnél ebbe beleegyeztek, így elkezdhettem a munkát. Közben kislányom felvételét kértem a legközelebbi bölcsibe. Fel is vették, a szülői értekezleten minden rendben volt, a bölcsibe szoktatást Emi egy éves korában kezdtük volna. Sajnos azonban a beszoktatás időpontját elhalasztották, így az elején kénytelen voltam éjszakánként dolgozni, ami a baba mellett nagyon megterhelő volt. Már tudtam, hogy ez így nem fog menni, így egyből léptem: találtam egy Családi Napközit, ahol a következő héten kezdhettük a beszoktatást, és ahová jelenleg is jár Emi, heti két napon. Ezeken a napokon 8 órát dolgozok, és felüdülés, amikor Emivel játszhatok délután, amikor hazajön a bölcsiből. A további heti 4 óra pedig eloszlik, kitöltik a napi e-mail olvasások, telefonok.
Továbbra is járunk babás, babás-mamás programokra is, és aktívan részt veszünk egy helyi Anyaközpont kialakításában. Az önkéntes munka számomra mindig fontos volt, mivel a munkán kívül ebben hasznosíthatom tapasztalataimat, és értékesnek, hasznosnak tartom. A megbeszélésekre, találkozókra babával járunk, így a gyermekek is jól érzik magukat, és mi is rugalmasak tudunk lenni.
Örülök, hogy a munka-gyerekkel töltött idő-szabadidő rendszerét kialakítottam, mivel így lépést tudok tartani a munkahelyi, iparági változásokkal, de mégis elég időt tudok a babámmal tölteni. Így nem dolgozom túl magam, a babás horgolókörben, és esténként a hobbimmal is tudok foglalkozni, egy hónapja hétfőnként este sportolni is járok, ekkor férjem vigyáz a babára. Természetesen van, ami csorbul így is: az alváshiány mellett kevés időm jut a lakás rendbetételére, ezt jórészt férjemmel együtt hétvégente oldjuk meg, hétközben csak akut takarításra, rendrakásra jut idő. Szerencsére ezt nem tartjuk fő prioritásnak, a baba, és a család boldogsága az első nekünk, így számunkra nem baj, ha néha „fut” a lakás. A férjemmel kettesben töltött idő az, amit még szeretnék növelni, erre már tervünk is van: reméljük, ahogy növekszik Emi, többször tudjuk az egyébként vidéken élő nagyszülőkre rábízni, illetve egyszer-egyszer az alakuló lakótelepi Anyaközpont gyermekvigyázó szolgáltatását is tervezzük igénybevenni.
Tudtam, hogy valamit változtatnom kell: kevesebbet hajtani, dolgozni, többet pihenni – egyszerűen hangzott, bár nekem nem volt az. Már lassan 2 éve szerettünk volna babát, úgy gondoltam, fékezésre van szükség ahhoz is, hogy Ő jöjjön.
Tudatosan kezdtem el az időmet beosztani. Megtanultam delegálni a feladatokat, még ha több időbe is telt, megtanítottam másoknak a munkafolyamatot, így később már csak ellenőrizni kellett. Lett egy jó is csapatom. A pszichiáteremhez folyamatosan jártam. Amikor megtudtam, hogy babát várunk, még inkább próbáltam lassítani. Találtam egy hobbit, ami igazán kikapcsol: ekkor kezdtem el horgolni. A munkahelyemen kértem, hogy két napot dolgozhassak itthonról. Beleegyztek. Az utolsó igazi pánikrohamom a terhesség 4. hónapjában volt. Mivel a munkahelyen szükség volt rám, táppénzre nem mentem, de a szülés előtti utolsó hónapban már nem dolgoztam, készültem a kicsi jövetelére. Már a várandósság alatt eldöntöttem, hogy kötődően szeretném nevelni, gondoltam, hogy ehhez jó nagy türelem és lazaság is kell, így elkezdtem megtanulni lazulni, relaxálni. Mindenképp természetes szülést szerettem volna, kaptam a pszichiáteremtől papírt, hogy rendben van. 2013 októberében meg is született Emi.
Az első héten férjem, második héten anyukám volt velünk itthon, segítettek. Nagyon jó volt, hogy nem kellett dolgoznom, a sok szellemi munka után a babázás kikapcsolódás volt számomra. Nálunk is voltak kezdeti nehézségek, főként a szoptatással. Nagyon sok türelem, kitartás kellett, de csak beállt a rendszer, és van egy jelenleg is igény szerint szoptatott babám. A kicsi nagyon mozgékony, energiabombam, igazi többemberes baba, aludni nem szeret, három óránál többet nem nagyon alszunk egyhuzamban azóta sem. Már kicsi korában (3-4 hónaposan) elkezdtünk közösségbe járni (Ringató foglalkozásra, hordozós fitnessre, horgoló körre, kötődő körre), láthatóan nagyon jól érzi magát a többi gyerek között.
A szorongásom Emi mellett nem szűnt meg egyből, de mindig emlékeztetem magam, ha előjön, hogy már rá is kell vigyáznom, és ezzel tudom kezelni, így már egyáltalán nem jelent problémát, hogy sokat járunk ide-oda, programokra.
Számítottam rá, hogy a cégtől amint lehet, keresni fognak, hogy menjek vissza dolgozni. Emi 10 hónapos volt, amikor az első telefont kaptam: szükségük van rám. Egy éves korában úgy döntöttem, hogy heti 20 órában, kötetlen munkaidőben, kizárólagosan itthonról, jobb fizetéssel visszatérek. A cégnél ebbe beleegyeztek, így elkezdhettem a munkát. Közben kislányom felvételét kértem a legközelebbi bölcsibe. Fel is vették, a szülői értekezleten minden rendben volt, a bölcsibe szoktatást Emi egy éves korában kezdtük volna. Sajnos azonban a beszoktatás időpontját elhalasztották, így az elején kénytelen voltam éjszakánként dolgozni, ami a baba mellett nagyon megterhelő volt. Már tudtam, hogy ez így nem fog menni, így egyből léptem: találtam egy Családi Napközit, ahol a következő héten kezdhettük a beszoktatást, és ahová jelenleg is jár Emi, heti két napon. Ezeken a napokon 8 órát dolgozok, és felüdülés, amikor Emivel játszhatok délután, amikor hazajön a bölcsiből. A további heti 4 óra pedig eloszlik, kitöltik a napi e-mail olvasások, telefonok.
Továbbra is járunk babás, babás-mamás programokra is, és aktívan részt veszünk egy helyi Anyaközpont kialakításában. Az önkéntes munka számomra mindig fontos volt, mivel a munkán kívül ebben hasznosíthatom tapasztalataimat, és értékesnek, hasznosnak tartom. A megbeszélésekre, találkozókra babával járunk, így a gyermekek is jól érzik magukat, és mi is rugalmasak tudunk lenni.
Örülök, hogy a munka-gyerekkel töltött idő-szabadidő rendszerét kialakítottam, mivel így lépést tudok tartani a munkahelyi, iparági változásokkal, de mégis elég időt tudok a babámmal tölteni. Így nem dolgozom túl magam, a babás horgolókörben, és esténként a hobbimmal is tudok foglalkozni, egy hónapja hétfőnként este sportolni is járok, ekkor férjem vigyáz a babára. Természetesen van, ami csorbul így is: az alváshiány mellett kevés időm jut a lakás rendbetételére, ezt jórészt férjemmel együtt hétvégente oldjuk meg, hétközben csak akut takarításra, rendrakásra jut idő. Szerencsére ezt nem tartjuk fő prioritásnak, a baba, és a család boldogsága az első nekünk, így számunkra nem baj, ha néha „fut” a lakás. A férjemmel kettesben töltött idő az, amit még szeretnék növelni, erre már tervünk is van: reméljük, ahogy növekszik Emi, többször tudjuk az egyébként vidéken élő nagyszülőkre rábízni, illetve egyszer-egyszer az alakuló lakótelepi Anyaközpont gyermekvigyázó szolgáltatását is tervezzük igénybevenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése